-Bocsi.-Mondtam fáradtas hangon. Ő csak elmosolyodott és a nyakamnál fogva lehúzott, vissza az ágyra. Ott aztán percekig csak csókolóztunk.A rózsaszín felhő úgy szállt a fejemre, hogy azt észre sem vettem. Megőrülök a szeméért, a szájáért, a hajáért, az érintéséért és úgy alapjában véve, érte. Egy idő után eltávolodott tőlem és azt mondta:
-Sajnálom.-Simogatta meg az arcom.
-Mit?-Értetlenkedtem.
-Hogy eddig nem voltam veled.-Szavai hallatán majdnem elsírtam magam. Mióta lefogytam sokkal érzékenyebb vagyok majdnem mindenre.
-Semmi baj.-Mondtam és odahúztam magamhoz, hogy adjak neki egy csókot.
Pár perc múlva határozottan kinyílt - mondhatni kiszakadt- az ajtóm. Ennek hatására egyből felültünk mindketten az egyébként eléggé félreérthető, előző helyzetünkből. Mikor megláttam, hogy ki áll az ajtóban, tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.
Az apám volt az. Az apám aki ha egyszer, néha-néha haza látogat a nagyon fontos üzleti utazásairól, retegésben tartja azz egész családot. Kiskoromban is csak a szidást és a verést kaptam tőle. Az egész család utálja, mégsem merjük neki elmondani, mert annak, nem lenne jó vége, egyszer már próbáltuk és inkább úgy dönntöttünk, nem feszegetjük a határainkat. Egyébként is, hónaponta csak két-három napig kell őt elviselni, több ideig úgysem bírja velünk, a családjával.
Megjelenése szokásos volt, fehér ing, sötétkék nyakkendő, fekete, élére vasalt nadrág, vérben forgó szemek, ökölbe szorított kezek.
-Fiacskám, nem gondolod, hogy ideje lenne hazamenned?-Támadt neki Eriknek, aki meglepődött apám szavain és felém fordult.
-Menni készült.-Vágtam rá gyorsan, és próbáltam érthető jelét adni annak, hogy most gyorsan tűnjön el.Felpattant és elsétált apám mellett, aki rendesen végigmérte őt.
Mikor Erik elhagyta a szobát, apám hangos csattanással vágta be az ajtót.
-Alina.-Kezdett el felém közeledni, hangjából éreztem, hogy ez nem lesz kellemes érzés.
-Apa, ő a barátom, járunk.-Válaszoltam neki félénken.
Keze nagy csattanással és fájdalommal sújtott le arcomra. Ereje miatt a párnámhoz csapódtam és jobbnak láttam ott maradni, nehogy mégegyet kapjak. Arcomon könnyek szaladtak végig, de hangot már nem adtam a sírásomnak.
-Mi az, hogy a barátod? Taknyos, kis ribanc, te még semmit nemtudsz az életről, most is csak bömbölni tudsz, semmi mást.-Vágta a fejemhez, számomra értéktelen szavait, valamiért mégis megindítottak bennem valamit, fájdalmat.
-Menj innen, kérlek.-Kértem tőle remegő hangon. Hallottam, ahogy elegáns cipője végig kopog a parkettámon, majd kinyílik az ajtóm.
-Még nem végeztünk.-Mondta, olyan hangosan, hogy meghalljm biztosan.Ezután rámcsukta a szobaajtót. A könnyeim utat engedtek maguknak és a takaróm alá menekülve próbáltam magam nyugtatni. A telefonomhoz nem nyúltam egész este, csak bajba kevertem volna magamat és anyáékat.
Álomba sírtam magam, mint minden olyan éjszakán, mikor találkozok apámmal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése